Nagy örömmel olvastam Adrienn történetét, valamint dr. Vándorfi Győző főorvos úr és dr. Havasi Anett doktornő reagálását a Vanderlich Egészségcentrum facebook oldalán. Az első gratuláció természetesen a fegyelmezett kismamának, Adrien-nek szól, aki saját hozzáállásának és kezelőorvosainak köszönhetően egészséges kislánynak adott életet. Olivia megszületésének örömét pontosan átérzem, hiszen – 26 évvel ezelőtt - velem is megtörtént ugyanez a csoda! Immár negyvenöt esztendeje vagyok 1-es típusú cukorbeteg, hála Istennek, mindmáig szövődmények nélkül. Ahhoz, hogy diabéteszes nőként, leendő édesanyaként átélhettük ezt a hétköznapi csodát, szükség volt (van) egy olyan doktorra és EMBERre, mint Vándorfi főorvos úr. Bátran kijelenthetjük, hogy nélküle (és segítői nélkül) mindez nem így alakult volna. A második gratuláció tehát az övé: a tudása, a tapasztalata, az embersége, az empátiája, a hitelessége és az optimizmusa miatt. Ez utóbbi a várandósságom idején engem is jellemzett, azt vallottam: ő biztosan tudja, hogy minden rendben lesz!
A harmadik gratuláció Havasi doktornőé, aki speciális helyzetének köszönhetően „mindkét térfélen játszik.” Diabetológusként gyógyít, buzdít és tanácsot ad, korábban pedig inzulinrezisztens kismama volt. Négyünk közül ő az egyetlen, aki mindkét oldalt megtapasztalta. És ezzel a kettősséggel eljutottunk a lényegig: ahhoz, hogy ma Magyarországon diabéteszes kismama egészséges újszülöttnek adjon életet, elengedhetetlen a minőségi orvos-páciens kapcsolat. Ketten (vagy többen) ugyanazért a célért dolgoznak, s nincs más opció, csak az, hogy a kisbaba és édesanyja is egészséges legyen és maradjon. Ez így leírva és kimondva pofonegyszerűnek tűnik, ám a hétköznapokban nem mindig az!
Mi, a férjemmel - Fanni megszületése előtt csaknem 8 hónapon át – Sopronból autóztunk Veszprémbe, hetente egyszer. Nem azért említem, mert nem tenném meg újra ugyanezt, de azért akkoriban sem volt minden problémamentes. Emlékszem, egyszer Simaságnál elromlott az autónk, s onnan busszal folytattuk utunkat. Természetesen az összes nehézséget elfelejtettük, amikor 1995. november 14-én, Diabetes világnapi ajándékként egészségesen megszületett a lányunk, szüleim imádott unokája, Gábor öcsém rajongásig szeretett keresztlánya, Cserpes Fanni. A 4950 grammos, 61 centiméteres csodababa, aki azóta remek felnőtté „cseperedett”, s akivel - egy régi ismerősöm szerint – mindmáig olyan a viszonyunk, mint a borsó meg a héja. Én szívesen leszek „a héja”, ha ő „a borsót” választja, mert bár rengeteg boldogságot kaptam ajándékba eddigi életem során, a legnagyobb mindig ő volt és - remélem, még sokáig - lesz is…
Anikó
Hozzászólás diabetológusként Anikó történetéhez
Mindenekelőtt köszönöm mindhármunk nevében a gratulációkat!
Anikó aktív tanár, újságíró, sokat publikál a Diabetes (diebetes.hu) újságban, Tehát nem csak a páciensem, hanem közeli munkatársam a diabéteszesek életének könnyítésében.
1995-ben még nagyon gyerekcipőben járt a diabetológia. Még nem voltak modern inzulinok, az első generációs, magyar fejlesztésű vércukormérőt használtuk, az egyéb labor módszerek sem voltak általánosan elérhetők. Ezért volt a gyakoribb kontroll is. De akkor is sok minden fejben dőlt el és a minőségi páciens-orvos-szakdolgozó emberi kapcsolaton. Ezért is volt nagy eredmény, egy gyermekkora óta inzulinnal kezelt nő életében a gyermekvállalás. Az már csak külön szerencse volt, hogy a Diabetes Világnapon született Fanni.
Ma már sokkal könnyebb a dolgunk, több tudás, még több tapasztalat, modern eszközök. De emberi oldal továbbra is elsődleges.
Anikó története arra is bizonyíték, hogy a szövődménymentes, értékes, minőségi élet is elérhető.
Dr. Vándorfi Győző
DiabetológiaAnikó története Fanni szemszögéből
Örömmel töltött el, mikor Adrienn történetét olvastam, különösen azért mert gondolataival hozzájárult ahhoz, hogy egyre szélesebb körben terjesszük és nyíltan vállaljuk, hogy ez nem valami rossz betegség – nem kell „tabuként” tekinteni rá – hanem egy életforma. Adrienn és Anikó (akiről már biztosan kikövetkeztették, hogy az Édesanyám) története bemutatta, milyen a cukorbetegséget átélni kismamaként, ezen ponton azonban engedjék meg, hogy egy kicsit megforgassam a nézőpont kerekét, és meséljek a kedves Olvasóknak arról, hogy egy cukorbeteg anyuka gyermekeként milyen nehézségekkel kellett megküzdeni és mi az a plusz, amit mi a cukorbetegségnek köszönhetünk.
Engedjék meg, hogy bemutatkozzam azoknak, akik még nem ismernek engem. Fanninak hívnak, 1995-ben a Diabétesz Világnapján láttam meg a napvilágot Anyukám (Anikó) kitartásának, valamint Vándorfi Főorvos Úr és munkatársai hathatós közreműködésének segítségével egy cukorbeteg anyuka egészséges gyermekeként. Akkor még nem sejtettem milyen extra kihívások elé is állít engem az élet.
Már nagyon kicsi koromban érzékeltem, hogy Anya étkezésére mindenki nagyon odafigyel, azonban az igazi odafigyelések kezdete akkora datálható, amikor 2001-ben – Édesapám halála után - Anyával ketten maradtunk. Innentől fogva – egészen odáig, hogy az egyetem miatt Budapestre kellett költöznöm – az életem része lett az, hogy mintegy „felügyelőként és őrangyalként” segítsem Anyát abban, hogy cukorbetegsége szövődménymentes legyen és igyekeztem megadni neki minden támogatást – értve ezalatt persze lelki támaszt is – ami hozzásegíti a hosszú és egészséges élethez. Ez azonban nem volt mindig egyszerű. Ahogy Adrienn is bemutatta a várandóssága alatti kihívásait, a másik szemszögből nézve a cukorbeteg anyukával való közös életben is előfordultak kisebb-nagyobb „bökkenők”. Nagyon korán fel kellett nőnöm atekintetben, hogy amikor olyan szituáció alakult (például Anya „hipózott”* és gyors reakcióra, valamint hatásos segítségnyújtásra volt szükség vagy éppen felment a cukra és figyelmeztetni kellett az inzulin beadására, majd pedig a cukrának folyamatos ellenőrzésére). Napi rutin lett, hogy lefekvés előtt megkérdeztem tőle, hogy beadta-e a hosszú hatású inzulint vagy étkezések előtt a szükséges inzulin-adagot vagy éppen gesztusaiból ki tudtam következtetni, hogy éppen cukormérésre van szüksége. Bevallom, a több, mint 200 kilométer távolság és felnőtté válásom ellenére még a mai napig felteszem a szükséges kérdéseket (akár telefonban is) és figyelmeztetem, ha szükséges Ezek mind-mind olyan dolgok, amiket egy nem cukorbeteg anyuka gyereke el sem tud képzelni.
Azt el kell ugyanakkor mondani, hogy a világ sokat változott az elmúlt 26 évben: amikor megszülettem, még extra szenzációnak tekintették a cukorbetegséget, sokszor az orvosok maguk sem tudták mit kezdjenek egy cukorbeteggel, pláne ha épp várandós volt a páciens. Szerencsére napjainkban ez megváltozott, már-már egyértelmű, mi ilyenkor a teendő és a speciális étrendet is lényegesen könnyebb követni, mert elérhetőek ilyen jellegű termékek a piacon (diabetikus édességek, cukormentes fagyi, szénhidrátcsökkentet pékáruk stb.). Úgy gondolom a diabetológusok hathatós munkája, valamint a cukorbetegség, mint életforma terjesztése és az emberek széleskörű tájékoztatása folyóiratokban, médiában nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom természetesnek kezelje ezt, valamint, hogy napjainkban már nem kell elbújnia egy cukorbetegnek, ha éppen inzulint kell adnia egy étteremben vagy plázában.
Zárásképpen pedig hadd mondjam el, amire írásom elején már utaltam, hogy mi az a többlet, amit egy cukorbeteg anyuka gyermeke kap az élettől: ez nem más, mint az átlagostól nagyon is eltérő kötődés és a szoros kapocs. Tapasztalatom ugyanis az, hogy a cukorbetegség még közelebbi anya-lánya közti kapcsolatot hoz létre, hiszen a cukorbeteg anyuka gyermekének minden pillanatban szem előtt kell tartania saját életén kívül anyukája életét is, felelősséggel tartozik magán kívül anyukájáért is. Mindezek pedig automatikusan kialakítanak egy olyan szoros kötődést, amit senkinek és semminek nem lehet szétválasztani vagy gyengébbre fűzni. Életünk már néhány éve külön utakon jár, abban azonban biztos vagyok, hogy a kötődés nem enyhült és soha nem is fog. Egy kifejezésben tudnám tehát megfogalmazni azt a többlet-értéket, ami egy cukorbeteg anyuka és gyereke között egy életen át fennáll: elválaszthatatlan kapocs. Bízom abban és őszintén kívánom, hogy Olívia is megkapja ezt a többletet anyukájával, Adriennel együtt. Remélem, hogy 10-20 év múlva Olívia is el tudja majd mesélni a kedves Olvasóknak azt, hogy milyen nagyszerű ajándék a közös élet egy cukorbeteg anyukával…
Fanni