Családi nap a Káli-medencében,
avagy időutazás Vanderlich-módra

Szép májusi szombaton Nagygyőri Berci, gépkocsivezető közreműködésével gyülekezett, és foglalta el helyét a kényelmes buszban (a Ré-Buszban) a Vanderlich-csapat apraja-nagyja, hogy immár 2. alkalommal nagycsaládi körben töltsön el közösen egy napot, ezúttal a Káli-medencében. Míg a busz szelte a kilométereket, a „pálinkás jó reggelt” jegyében, kedves szavak és finom pogácsa kíséretében Vándorfi Győző, Szandra és Bia hangolta a társaságot. Szabó Kati pedig a mikrofon segítségével már repített is minket a múlt felé: Mátyás király, Kinizsi Pál útján egészen a honfoglaló törzsekig, hiszen a vidék neve: Káli medence ennek emlékét őrzi.

Mire Hegyestűre értünk már évmilliókat utaztunk vissza a vidék történetében, hogy a kb. 8 millió évvel ezelőtti vulkánkitörésben a felszín felé tartó, bazalttá kövesedett lávafolyam Európában is egyedülálló csodáját láthassuk. A múlt századi bányászatnak köszönhetően „felszínre” kerültek a sokszögletű, függőleges bazaltoszlopok, amelyeket kézzel fogható illetve mászható közelségből is szemügyre vehettünk. Lelkes csapatunk a 337 m-es csúcsra felkapaszkodva gyönyörködött a pazar kilátásban: a vulkánkitörésekről tanúskodó északi hegyek, a Balaton és a déli part látványában. A nyárias melegben a gyerekek törekvően indultak felfelé a láva útján is, mások emléktűk gondolatával játszottak, de végül a kő marad, a busz halad tovább újabb úti célunk felé - a régmúlt vulkánjainak élményével.

Szentbékkálla határában az Öreghegy Étteremnél buszunkat magára hagyva a perzselő napsütésben tenger és homok után néz kis csapatunk. Jó szelet kapva, a falu másik végén rá is találunk a hajdani Pannon-tenger homokdűnéire - megkövesedve. Malomkő-lelőhelyként tartották számon a környékbeliek a Salföldi Kőtengereket a víz, a homok és a szél közös játékának köszönhetően. Mi is hatalmas kövekre felmászva készítettünk fotókat egymásról, tesztelve és mozgásba hozva a nevezetes ingókövet is. A régmúlt tengere és a jelen perzselő melege idővel a Fogadó felé vitte gondolatainkat és lépteinket.

A csűr fedett, kültéri asztalaihoz letelepedve frissítő italok, finom étkek, asztali társalgások után kíváncsian vártuk az ismerős és még ismeretlen útitársak bemutatkozását. Rétes és kávé mellett ki-ki elmesélhette magáról, esetleg párjáról is, amit csak fontosnak gondolt - miért, mivel és kivel foglalkozik szívesen munkájában, szabadidejében. Azt hiszem ismét a horgászás nyert. A továbbutazáshoz a lendületet a gyermekeknek (de csak a lélekben és méretben is kisebbeknek) felajánlott, Salföldi Majorban kapható jégkrém adta meg.

Az úton a légkondicionált buszból kényelmesen hátradőlve, teli hassal integettünk a szuper maratoni futóverseny lelkes résztvevőinek, keresve köztük ismerőseinket, önmagunkat(?). Futóléptekben értünk a Salföldi Majorhoz, ahol, mint megtudtuk,”van állateledel a gyerekeknek”. Na persze nemcsak a gyereknek jutott répa, de a felnőtteknek és a major kis lakóinak is, és persze a hűsítő jégkrémek is megtalálták gazdáikat. Az őshonos állatok mellett megnézhettünk egy hangulatos, interaktív lovasbemutatót is. A csikósok újra visszarepítettek minket az időben néhány száz évet, bemutatták lovagló, rejtőzködő, vidám és merész oldalukat is, csinos, fiatal Vanderliches-lányok közreműködésével. Megtudhattuk, hogy a csikósok és a gulyások máshogy használták a karikás ostort, s bebizonyosodott, hogy méltó utódjukat Ákosnak hívják, és éppen csatlakozik csapatunkhoz infektológusként. A festői ötös fogat látványa és ügyessége elbűvölő volt, kedvencünk mégis Zsuzsi a csacsi és megértő, kelekótya gazdája, Sanyi lett.

De hát itt sem időzhettünk sokat, mert már várt minket a Nagyvázsonyi vár: Kinizsi Pál, Magyar Benigna, a pálosok és Mátyás király világa, no meg a Várcsárdában Ányos Tibor és kedves felesége. A csárdát könnyen megtaláltuk, mert hatalmas molinó jelezte, hogy itt szeretettel várják Vándorfi doktort és csapatát. De nemcsak szeretettel, kedves szavakkal, hanem a pálinkával, finom falatoktól roskadozó „terülj-terülj asztalkám”-mal. A köszöntő koccintás után értékes ajándékokért indult játék, melyben a vár lépcsőinek száma és a tetőről fotózott legjobb Csárda-kép a beugró – csak néhány pillanatba telt, s a lelkes fiatalok már fentről kattintgattak, integettek lefelé. A társaság becsülettel nekilátott a falatozásnak, de a reneszánsz gazdagságot idéző bőség a maga valójában, finomságok formájában hazáig kísérte a csapatot.

Szinte már sötétedett, mikor a busz felé tartottunk, gondolataink pedig visszatértek a jelenbe: vajon mi lehet a Final4 elődöntőjében a veszprémiekkel? Sárga repce, lila facélia, vöröshere és zöldellő búzamezők mellett tértünk vissza a városba a mai nap élményeivel és a gyermekek kavicsgyűjteményével gazdagodva. Mielőtt elköszöntünk volna szép sorban egymástól, jött a jó hír – győzött, így a holnapi döntőben a Veszprém!

Hosszú az út a vulkánkitöréstől a kitörő örömig – néhány millió év, de nekünk jó társaságban ma néhány órába belefért!