Az elfogyasztott szénhidrátok a tápcsatornában glükózra (szőlőcukor) bomlanak, amely a bélfalon keresztül a vérbe kerülve jut el szervezetünk sejtjeihez. A glukóz felvétele több módon is történhet. Az egyik fontos mechanizmus az inzulin által kiváltott glükózfelvétel. Az inzulin a hasnyálmirigy ún. Langerhans-szigeteinek bétasejtjeiben termelődik. Az inzulin receptorokon keresztül kötődik bizonyos szervek sejtjeihez (máj-, izom- és zsírsejtek), és csatornákat nyitva segíti elő a glükóz felvételét. A szőlőcukrot a sejtek egyrészt energiaforrásként, másrészt energiaraktárként hasznosítják, ugyanis egyes sejtek (máj- és izomsejtek) a glükózt felvéve tárolni is tudják glikogén formájában. Az inzulin ezen kívül fontos szerepet tölt be a zsírraktározásban és a fehérjék (pl.: izom) anyagcseréjében is.
Az inzulinkezelés története
A cukorbetegséget először a 17. sz. közepén írták le, amely megfelelő kezelés hiányában az 1920-as évekig minden esetben halálos kimenetelű volt. A cukorbetegség terápiájában mérföldkőnek számított két torontói orvos – Frederick Banting és Charles Best – felfedezése, amelyért később Nobel-díjat is kaptak. Munkásságuk során fedezték fel az inzulint és annak hatását. 1922. január 11-én egy haldokló 14 éves cukorbeteg kapott először az általuk készített kivonatból, aki – bár továbbra is kezelésre szorult – néhány nap múlva elhagyhatta a kórházat. A felfedezés nagyságát jelzi, hogy a Diabétesz Világnapot minden évben Frederick Banting születésnapján, november 14-én ünnepeljük.
Az inzulinkezelés célja
A cukorbetegség kezelésének célja az egészségesekhez hasonló szénhidrátanyagcsere-helyzet, a normális vércukorszint elérése és fenntartása. Hosszú távon a megfelelő anyagcserehelyzet (és nem csak szénhidrát-, hanem vérzsír-, fehérje-anyagcsere stb.) elérése, ennek köszönhetően a szövődmények megelőzése, a már kialakult komplikációk további romlásának lassítása a cél.
Ezt az eredményt – néhány igen ritka kivételtől eltekintve – 1-es típusú cukorbetegek esetén már a betegség felismerésétől inzulinnal tudjuk elérni. 2-es típusú cukorbetegségben a kórfolyamatok előrehaladtával a kezdeti relatív (csökkent inzulinérzékenységből adódó) inzulinhiányt később abszolút hiány is követi Ilyenkor kulcsfontosságú az inzulinkezelés, amelyet a szénhidrátanyagcsere megfelelő beállítása érdekében már korábban javallt elkezdeni.
A szövődmények kialakulásának elkerülésére, a munkaképesség, életminőség megőrzésére annál nagyobb az esély, minél jobban sikerül inzulinnal a normálishoz közeli anyagcsere-állapotot elérni és megőrizni. Ebben többféle inzulinkészítmény áll a betegek segítségére.
Inzulinkészítmények és adagolásuk
Az inzulin felfedezése után kezdetben marha- és sertésinzulint alkalmaztak a cukorbetegek gyógyításában. Ezen készítmények gyakrabban okoztak allergiás reakciót. A humán inzulinok gyártását az 1980-as években kezdték, Magyarországon 1996-ban fejeződött be a cukorbetegek átállítása humán inzulinokra.
Az inzulinok fejlesztése itt nem állt meg. Az inzulinmolekula szerkezetének megváltoztatásával befolyásolja az inzulin felszívódási idejét, így a hatástartamot is. Az inzulinanalógok szerkezete kismértékben eltér az eredeti molekulától, de a biológiai hatásuk azonos. A módosításnak köszönhetően az étkezéshez adott inzulinanalógok azonnal felszívódnak a beadás helyéről, mert a molekulák nem kapcsolódnak egymáshoz, míg az ún. hosszú hatástartamú, bázis inzulinanalógok szerkezetét úgy változtatták meg, hogy felszívódásuk és hatásuk elhúzódó legyen. Az analóg készítmények közül a rövid hatásúak 1996-tól, a bázisinzulinok 2001-től váltak elérhetővé.
